Nézem a csillagokat, míg eltűnnek.

Kedvelj egy színészt teljesen egyedül.

Ki soha nem tudta a történetet, amiben benne volt,

Ki soha nem tudta, hogy a történet véget ért.

Szeresd, ha az ég visszatükrözi szívemet.

A színek közül mindegyik láthatóvá válik.

Amikor a reggel lesz olvasni fogom az utolsó sorozatot…

Végtelen eső, megölel engem.

Az éjszaka reggelt közelít meg.

A szívem még nem ázik át.

Végtelen esőben sétáltam.

Szeresd azt, hogy egy költő, aki fájdalmat érez,

Megpróbálja megtalálni a válaszokat,

Megpróbálja elrejteni a könnyeit.

De ez egy olyan kör volt, ami soha nem ér véget.

Amikor az eső megáll,

Fordítani fogom az oldalt,

Az első fejezet oldalát…

Engem csak megsebeznek. Sebezz meg engem.

A válasz, amit meg kéne értenem. De miért kérdezem a kérdést még mindig.

Hibás vagyok, hogy megsérültél?

Hibás vagyok, ha fájdalmat érzek?

Hibás vagyok, ha az esőben állok?

Hibás vagyok, ha azt kívánom, hogy az éjszaka ne érjen véget?

Hibás vagyok, ha sírok?

De tudom nem hibás énekelni az utolsó dalt,

Az ok örökké elhalványul…

Ha megint felébredek, egyedül fogom bámulni az éjszakai eget.

Az emlékeink fakulnak tovább, apránként.

Engem csak megsebeznek. Sebezz meg engem.

A válasz, amit meg kéne értenem. De miért kérdezem a kérdést még mindig.

Látok pirosat.

Látok kéket.

De az ezüst bélés, fokozatosan átölel.

Amikor a reggel kezdődik,

A következő fejezetben leszek.

A végtelen eső megölelt engem.

Az éjszaka reggelt közelít meg, a szívem nem ázik át.

Engem csak megsebeznek. Sebezz meg engem.

A válasz, amit meg kéne értenem. De miért kérdezem a kérdést még mindig.