A tomboló virágzás évszaka
fékezhetetlenül tör előre,
a darab, amit most látunk
már nem előszörre.

A borostyán titokban

mélyebbre szőtte a gyökerét;
csendesen múlik el,

amit most láthatok még.

Valahová nagyon messzire tartok,
s az emlékeket, mint lábnyomokat, hátrahagyom.
Nem az, hogy bármit sajnálok,
de nem is vagyok különösebben boldog.

Ilyen rövid idő alatt
semmire nem tudtam választ találni,
csak a tisztaság az,
ami képes a tegnapot beragyogni.

Mint egy körhinta, ami megy körbe-körbe,
minden bánatot feledve megyek előre,
de még mindig nem tudom, merre.

Hogy egy hasonlattal éljek, olyan ez,

mint miután egy évszakot megédesített,
az érett gyümölcs finom illata is
el fog illanni csendben.
 
A borostyán összefonódik,
a test elrohad.
Minden kis emlék visszatér a földbe,
és egy virág nő majd ki belőle.
Mint egy körhinta…
Találkozunk tavasszal.

Szeretnem kellett volna a virágokat,
amiket akkor meg sem láttam.
A fejüket a napfény felé emelik most,
és kedvesen mosolyognak.

Körbe-körbe…
Apró emlékképekben fel-felragyog,
de még a könnyeket és az esőt is elnyeli a homok.

Siess, menj,
még ha darabokra törsz is szét!
Még ha bátortalanul hullajtod is szirmaid…
Csak forogj, rohanó körhinta,
egy pillanatig se várj!
Még ha el is veszel az élet súlya alatt…
Tavasszal úgyis újra látjuk egymást,

tavasszal találkozunk.